Ebi, a csúnyácska halacska
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy iciri-piciri halacska: Ebi. A kerti tóban élt az aranyhalakkal, és ugyanúgy a halacskabölcsibe járt, mint a többi iciri-piciri halacska.
Nagyon szeretett odajárni, mert sok-sok barátja volt, akikkel naphosszat csak játszottak, fogócskáztak, mókáztak.
Az egyik nap azonban történt valami furcsa dolog Ebivel. Reggel, bölcsibe indulás előtt azt vette észre, hogy a farkincája két oldalán lábacskák nőttek. Ebi egy kicsit megijedt ugyan, de mivel a lábacskák nem zavarták az úszásban, nem törődött a dologgal.
Ám, amikor a bölcsis társai meglátták, bizony csodálkozva néztek rá mindannyian.
- Ebi, mi történt veled? Olyan furán nézel ki. - kérdezték a társai.
- Nem tudom, reggel én is arra ébredtem, hogy lábacskák nőttek a farkincám kétoldalán. De nem zavarnak. Gyertek játszani!
- Dadus néni! Ebi olyan furcsa ma. Mi lehet vele? - kérdezte az egyik aranyhal, akit nem nyugtatott meg Ebi válasza.
- Nocsak. Fogalmam sincs, de jobb, ha Ebi most nem játszik veletek, nehogy elkapjátok tőle ezt a furcsa betegséget.
Így hát Ebi elvonult a bölcsi egyik sarkába, és szomorúan nézte, ahogy a többiek önfeledten úszkálnak.
Innentől fogva minden nap egyre rosszabb és rosszabb lett. Ebi lábacskái egyre nagyobbra nőttek, a barátai pedig szépen lassan elfordultak tőle. Ő lett a csúnyácska halacska a bölcsiben, akivel senki sem játszik. És amikor azt gondolta, hogy rosszabb már nem is lehetne, egyik reggel arra ébredt, hogy még két lába nőtt, közelebb a buksijához.
Ebi már meg sem próbált magyarázatot találni a dologra, csak szomorúan beúszott a sarokba, és sírdogált.
Néhány nap múlva aztán még szörnyűbb dolog történt Ebivel. A farkincája, amit úgy szeretett, egyszercsak eltűnt. Már egyáltalán nem hasonlított a többi aranyhalacskára. A bölcsiben rettenetesen érezte magát, így elhatározta, hogy lesz, ami lesz, megszökik onnan. Egy óvatlan pillanatban, amikor a dadus nem nézett Ebire, ő elkezdett szélsebesen úszni, egészen addig, amíg lábai le nem értek a földre. Most először érezte, hogy nagyszerű segítséget nyújtanak neki ezek a lábacskák, lehet velük szaladni, sőt, hatalmasakat ugrani is. Így történt hát, hogy Ebi pikk-pakk a szárazföldön találta magát.
- Szia! Téged hogy hívnak? - szólalt meg egy kedves hang mögötte.
- Ebi a nevem. - mondta megszeppenten a halacska.
- És miért vagy úgy megijedve? - kérdezte a kedves szemű, zöld színű "lény", akinek Ebiéhez meglepően hasonló lábacskái voltak.
- Mert csúnya vagyok. Mindenki utál a halacska bölcsiben, amióta a farkincám két oldalán megjelentek ezek a fura izék, és mára a farkincám is eltűnt! Nem tudom, hogy mi történik velem, de nem akarok visszamenni oda!
- Nyugodj meg, Ebi! Semmi baj veled. Csupán az a helyzet, hogy Te nem aranyhalacska vagy.
- Nem? Hát akkor micsoda? - kérdezte könnyes szemmel Ebi.
- Békagyerek. Méghozzá nem is akármilyen, hanem csodaszép!
- Tényleg?
- Bizony. A lábacskáid pedig fantasztikus dolgokra képesek. Gyere csak, megmutatom!
Így ismerte meg Ebi a békalányt, akit Hoppának hívtak, és akire onnantól kezdve jóban-rosszban számíthatott. Azon a reggelen elugráltak egészen a tavirózsáig, amelynek a levelein tucatnyi béka sütkérezett és brekegett boldogan.
Ebi tehát mégsem egy csúnyácska aranyhal volt, hanem egy remekbeszabott békafiú. És ettől a naptól kezdve boldogan élte a békák hatalmas kuruttyolásokkal és ugrálásokkal teli, felszabadult életét.
Láttál már békát? Emlékszel a hangjára? Tudod utánozni? Van olyan dolog, ami régen más volt rajtad, mint most?